Ki kell másznunk az adósságspirálból

"A legfontosabb dolog az, hogy mindig a legfontosabb dologgal foglalkozzunk! Mi ma a legfontosabb dolgunk Magyarországon? Az, hogy megállítsuk az eladósodottság növekedését, s minél hamarább tartósan emelkedő pályára állhasson a gazdaság. Ha ezt nem érjük el, akkor az ország még jobban belezuhan az adósságspirálba, még reménytelenebb lesz a növekedési pálya elérése, sőt bekövetkezhet akár az összeomlás is." - írta Pősze Lajos a Magyar Hírlapban megjelent publikációjában. 

A legfontosabb dolog az, hogy mindig a legfontosabb dologgal foglalkozzunk!

Mi ma a legfontosabb dolgunk Magyarországon? Az, hogy megállítsuk az eladósodottság növekedését, s minél hamarább tartósan emelkedő pályára állhasson a gazdaság. Ha ezt nem érjük el, akkor az ország még jobban belezuhan az adósságspirálba, még reménytelenebb lesz a növekedési pálya elérése, sőt bekövetkezhet akár az összeomlás is.

Tehát a legfontosabb dolog nem az, hogy ki örökölhet nyugdíj-megtaka-rítást, vagy hogy van-e felelősség nélküli Költségvetési Tanács, hanem az, hogy három-négy éven belül bármi áron kikerüljünk az adósságspirálból. Az sem a legfontosabb, hogy mit szajkózik hazai vezényszóra egy szűk nyugati médiaelit, a kibicnek amúgy sem drága semmi. Mellesleg az ömlesztve zubogó kritikák alulmúlhatatlan gazdasági és politikai felkészületlenségről és rosszindulatról tanúskodnak. Erre már maga a média is rájött, megérezték, egyoldalú vagdalkozási szándékuk átlátszó lett, ezen próbál időnként korrigálni a Frankfurter Allgemeine Zeitung és egy-két társa. Ugyanis az Orbán-kormány azzal foglalkozott, ami a legfontosabb: a gazdaság és az ország megmentésével. Tette úgy, hogy reális, átlátható, belátható időn belül eredményre vezető stratégiát fektetett le, még ha idáig nem is kommunikálta ezt az elvárható módon.

Az adósságállományt csökkenteni kell, abszolút értékben is és a GDP-hez viszonyított arányában is. Ezáltal csökkenhet az éves kamattörlesztés mértéke is, és javulhat az ország kockázati besorolása, azaz csökkenhet a kockázati felár, ami önmagában is jelentősen csökkenti majd a jövőbeni adósságterheket. Ezt csak úgy lehet értelmesen megcsinálni, hogy a magánnyugdíj-alaprészt visszavezetjük az államiba. Nemcsak azért, mert idáig is értelmetlen volt a magánnyugdíjalappal növelni az adósságot, és rontani a kockázati besorolást, hanem azért is, mert nincs más megoldás. Adót tovább már nem lehetne emelni, nem bírnák el sem az állampolgárok, sem a cégek. Hitelt sem lehet már többet felvenni, mert az növelné az államadósságot.

Munkahelyeket kell teremteni

Akkor hát honnan lehetne pénz az államadósság csökkentésére? Sehonnan, hacsak nem azt a végzetesen rossz utat választanánk, hogy a kiadások folyamatos csökkentésével, a beruházások leépítésével még két-három évig ugyan szintben tartjuk az államadósság GDP-hez mért arányát, de utána menthetetlenül összeomlik az ország. Ugyanis a GDP így nem növekedhet, vagyis nem javulhat az arány, s a változatlanul magas államadósság megfojtja a gazdaságot. Ráadásul ha nem tudjuk drasztikusan növelni a munkahelyek számát, akkor önmagában a társadalombiztosítási alapok növekvő hiányai is mélybe rántják az országot.

Érdekes, a nagy tudásúnak nevezett Költségvetési Tanács kevésbé valószínű, a 2012–2014-es évekre vonatkozó sok pesszimista verziójának részletes elemzése mellett nem foglalkozott azzal a ma igenis reális szcenárióval, hogy az ország 2016-ra ki tud kecmeregni az adósságspirálból úgy, hogy ráadásul közben újabb megszorítások nem is kellenek, legfeljebb strukturális reformok szükségeltetnek.

A magánnyugdíjpénztárak 2700 milliárd forintos vagyona 18 500 milliárd forint környékére csökkenthetné az államadósságot, ami azonnali, körülbelül 1,5 százalékos kockázati felárcsökkenést eredményezne, ami önmagában is további 250 milliárddal csökkentené az államadósságot.

A következő négy évben az évi háromszázmilliárd forint állami nyugdíjalapba visszairányított befizetés további 1200 milliárd forinttal növelheti az adósságtörlesztésre fordítható keretet. Azaz csupán ezekből a tételekből 2015-re összesen 4200 milliárd forinttal csökkenthető az államadósság, s ha közben a GDP óvatos becslések szerint is harmincezermilliárd forintra nő, akkor hatvan százalék alatt lehet az államadósság GDP-hez mért aránya, ami az EU-ban is kiemelkedően jó adat lenne. Ez azt is jelentené egyben, hogy közben az éves kamatfizetési terhek is csökkennének a mostani 1100 milliárd forint környékéről körülbelül 750 milliárdra, s azt is, hogy a kedvezőbb adatok miatt jóval könnyebben és kedvezőbb feltételekkel, még kisebb kockázati felárral jutnánk hitelekhez, hogy a megmaradt államadósságot könnyebben törlesszük. Mert ne legyenek illúzióink, azt vissza kell fizetni, jobb, ha nem számítunk az elengedésre.

Bajban az euró és az eurózóna

Recseg, ropog az egész világ pénzügyi rendszere, különösen a eurózónáé, illetve az unióé. Az eddigi kisebb válságokat – Görögország, Írország – még csak-csak tudta kezelni valahogy az unió, de egy esetleges, Spanyolország nagyságú krízisre nincs felkészülve sem az unió, de még a világ pénzügyi rendszere sem.

Ne felejtsük azt sem, hogy bármikor érkezhet az első negatív hír Kínából is a kiadások megugrásáról vagy a termelés lelassulásáról. Ezer indoka lenne már ma is ezeknek. Azoknak az elsősorban szélsőséges hazai köröknek, akik az államadósság visszafizetésének leállítását szorgalmazzák, el kellene gondolkodni azon, hogy önmagában a kérdés ilyetén felvetése is a rossz hírbe hozáson keresztül sok százmilliárd forint kárt okoz az országnak anélkül, hogy bármi realitása is volna a megvalósulásnak. Nem vitás, érzelmileg lehet azonosulni a felvetéssel, különösen az elmúlt nyolc év politikájának tükrében, de lássuk be, ez kevés.

Visszatérve az államadósság lebontásához, sajnálatos és érthetetlen, hogy a Költségvetési Tanács nem vette számításba a középtávú prognózisaiban a fenti kedvező lehetőséget. Nem igazán érthető az sem, hogy miért vizionált szintén egyoldalúan pesszimista képet a Költségvetési Tanács 2012-től a bevételek vonatkozásában, hiányolva a költségvetés úgymond mostani egyszeri rendkívüli bevételét. Azokban az években ugyanis nem kell rendkívüli bevétel, normális, rendes, jó számokba önthető bevételek kellenek csak.

Például az évi háromszázmilliárd forint, ami a visszairányított nyugdíjbefizetésekből származó plusz, az egyáltalán nem túlzó háromszázalékos GDP-növekedés, aminek legalább hatszázmilliárd forint a pluszbevételi vonzata, egy ehhez társuló legalább tíz százalék áfabevétel-növekedés, ami pedig több mint kétszázmilliárdot hoz, s minimum százmilliárdot a volumenében növekvő társasági nyereségadó, s más források. Eközben a csökkenő államadósság miatt minimum kétszázmilliárddal csökken a büdzsé kamatfizetési kötelezettsége. Ezek összege máris 1400 milliárd forint, ami már annyi, mint amennyit egyszeri rendkívüli bevételként számba vesz a 2011-es költségvetés a magánnyugdíjpénztárakból átirányított pénzből, a pénzintézeti adókból, s az egyéb szektorokra kivetett különadókból.

Ráadásul ott van még legalább 150 milliárd forint egészségügyi, illetve négyszázmilliárd forint nyugdíjjárulék-befizetési többlet a 2010-es esztendőhöz viszonyítva, ami reálisan teljesülhet már rövid távon is a javuló foglalkoztatási mutatók következtében. Vagy említhetnénk még az exportvezérelt gazdaságban a cserearány-javulásokból származó várható évi több százmilliárd forint pluszbevételt is adók és hazai jövedelmek formájában.

Végül szót kell ejtenünk a lakossági és vállalati hitelekről is. Az államadósság és a kockázati felár jelentős csökkenésével a lakossági és a vállalati hitel is jelentősen csökkenhet, s nőhet a lakosság vásárlóereje, javulhat a cégek hitelmenedzselő képessége. Összességében tehát nem kell rendkívüli bevétel 2012-től, és ezt az ágat illett volna a nagy tudású Költségvetési Tanácsnak végiggondolni, ha igazán független és objektív lett volna! Az Orbán-kormány tehát valóban a legfontosabb dologgal foglalkozott, és másképpen nem is igen dönthetett volna.

Fontos a családok támogatása

Hogy egyesek szerint – más utakat választva, mint a kormány – meg lehetett volna spórolni hatszázmilliárd forintot azzal, hogy elodázzuk a személyi jövedelemadó-reformot, és akkor nem kellett volna hozzányúlni a magánnyugdíjpénztárakhoz? De miért engedje át a járulékbefizetéseket az állam másoknak, amikor neki is szüksége van rá?

Miért odázta volna el a kormány a gyermekeket nevelő családok sok százmilliárdos támogatását, amikor a népességfogyás első számú nemzetstratégiai kérdéssé vált? Minden megfontolás és nem utolsósorban a józan ész is azt diktálta, hogy azok kapjanak többet, akik gyermekeket nevelnek, és így több terhet vállalnak! Már most látható, tovább kell növelni a következő években ezt a fajta pozitív diszkriminációt, ha meg akarjuk állítani a népességcsökkenést! Ez is az egyik legfontosabb kérdés, tehát ezzel is kellett foglalkozni a kormánynak.

Igaz, jobb előkészítéssel precízebben ki lehetett volna számolni az adóváltozást úgy, hogy senkinek ne csökkenjen a jövedelme, hiszen pár tízmilliárd forintért politikailag nem érdemes társadalmi elégedetlenséget okozni, de az sincs előírva sehol, hogy nem változhatnak akár jelentősen is negatív irányba azok jövedelmei, akik kevesebb terhet vállalnak a társadalom gondjainak megoldásából. Mert igaz ugyan, hogy nem volna helyes gyermekvállalásra kötelezni senkit sem, de az is igaz, hogy aki például négy gyermeket nevel, az ezen keresztül jóval nagyobb mértékben járul hozzá a jövő gazdasági alapjainak is a megteremtéséhez, azt kézzelfogható, arányos mértékben kell támogatni.

Az ellenzék persze a parlamenti rossz szokások szerint támadja a kormányt, túl a demagógia határain is. Az MSZP a legkisebb csontokra is ráharap, hát még az ilyen cupákos falatokra, az LMP meg csak úgy keresi a helyét, beszólt hát ennek a témának is. Az azonban már különösen érthetetlen, hogy még egy olyan párt is, mint a Jobbik, amelyik programjában már követelte a magánnyugdíjpénztárak felszámolását, visszakozott a kormány támogatásában. Azt követelték, hogy magánszámlán fizikailag is őrizze meg az áthozott pénzt a kormány. Ez azon túl, hogy a szóban forgó összeg a jövőben könnyen kigazdálkodható egy rendbe tett gazdaságban – lévén a GDP egy százaléka néhány évig –, arról árulkodik, hogy éppen az ország problémájának a lényegét nem értik. Az ugyanis csak a kisebbik, de persze felszámolandó probléma, hogy felelősség nélkül busás hasznot húznak az államot illető bevételekből a magánpénztárak, a legfontosabb probléma mégsem ez, hanem az ország tönkretételének kivédése.

Ha ez nem történik meg, akkor hiába lesz fizikailag is egyszámlán a lakosság nyugdíjának a negyedrésze akár örökölhető módon is, ha ugyanakkor a nyugdíja másik háromnegyede kifizethetetlen lesz az államcsőd miatt! Hiába lesz akár magánnyugdíjpénztárban, akár állami egyszámlán fizikailag is valakinek a nyugdíj-megtakarítása, ha úgy tetszik, vagyona, ha közben a fizetése a felére csökken vagy munkanélküli lesz tartósan, ha megtakarításainak értéke az ország csődje miatt töredékére esik, ahogy például Argentínában történt!

Ha nem mászunk ki rövid időn belül az adósságspirálból, nem tudjuk a kamatokat sem lejjebb vinni, ez pedig alapfeltétele lenne annak, hogy ne csak a külföldi tulajdonú, hazai kamattól független multik, de a hazai vállalkozások is fejlődjenek. Ezért a legfontosabb, hogy mindig a legfontosabb dologgal foglalkozzunk! Akkor ugyanis a legnagyobb bajt, az összeomlást el tudjuk kerülni, a többit pedig már több eszközünk, lehetőségünk lesz kezelni.

Pősze Lajos országgyűlési képviselő, a számvevőszéki és költségvetési bizottság tagja


Forrás: Magyar Hírlap